nagyon bajban vagyok az ünnepekkel. Nem minddel, csak az újakkal. Én úgy nőttem fel, hogy volt karácsony, télapó, húsvét és az állami ünnepek, valamint a születés és névnapok. Farsangkor beöltöztünk, az évnyitó hétfőn volt. Ennyi. Egész évben ezeket vártuk, vagy nem.
Mondanom sem kell, most kicsit több az esemény, mondhatni eseménydömping van. Persze ez nem feltétlenül baj, de van komoly negatív hozadéka, a dilemma. Én vállaljam fel az újonnan felvett, átvett szokásokat, mint a valentin nap (általános felsőben kezdődött), a helovín (három-öt éve van a köztudatban), vagy az advent (ami szintén rendszerváltás utáni). Természetesen azt elfogadom, hogy van olyan ország, hitközösség, akármi, ahol ezek nemzedékek óta léteznek és ünnepeltek, de ide ezeket behurcibálták. Előbbi kettőt gazdasági alapon, utóbbit, mert nem áll semmiből egy koszorút felgyújtani és máris van advent (ezzel van egyébként a legkevesebb bajom).
Persze mondhatom azt, hogy lányom, fiam, márpedig vedd tudomásul, hogy nem fogok tököt vásárolni, farigcsálás végett, mert baromság és egy darab tradíciója nem volt nálunk amíg hazai kiskereskedelem rá nem jött, hogy ez mekkora biznisz kinn ámerikában. Ha úgy vesszük nem nekünk ünnep, hanem a tökárusoknak. Egy beiktatott pont az év egy holtponti részébe. Már nem nyár, még nem karácsony, de azért tessék vásárolni. A vattacukor és vízipisztoly árus előszedi a farsangi maszkjait, beszerez néhány fröccsöntött kínai töklámpást, kirakja az egyébkéntis szezonális teamécsest és elad, mert van rá apropó, mert csinált rá.
Szóval ez gáz és tiszta szívből tudnám mondani azt, hogy nem, ezt a gyerekeim nem fogják csinálni, az én családomból nem lesz fogyasztódroid, de nem ilyen egyszerű a sztori. Az a baj ugyanis, hogy annyira ömlik ez mindenhonnan - és most nem csak a helovínről beszélek -, hogy a gyerek hülyén érzi magát, ha kimarad belőle, hiszen mindenki beöltözik, mindenki tököt farag és pár éven belül minden gyerek jár majd házról házra édességért, mint a tengerentúlon. Úgy érzi ez a természetes és persze, hogy menne a többiekkel. Emiatt aztán én még dühösebb vagyok, mert én magam lettem felnőtt fejjel a gyerekeim által belerángatva valamibe, amit nagyon rühellek. És egyre több ilyen van. Ráadásul nem tudok kire haragudni. Egyrészt a gyerekre semmiképpen, ő csak nem akar kimaradni valamiből amit a többiek élveznek. A szülőre sem, aki a gyerekeinek megveszi a kellékeket ehhez, mert a gyereknél fogva van behúzva a sztoriba, nem tehet mást és igazából a kereskedőre sem, mert ha van egy elég komoly piaci igény valamire, akkor azt hülyeség nem kihasználni (ez nem egyenértékű azzal, hogy visszaélni vele). Nehéz kérdés. Talán azokra vagyok mérges, akik ezeket annak idején behurcolták az országba, trendiségből, vagy puszta kíváncsiságból.
Mint a nyulak Ausztráliában. Önmagában a nyuszi egy aranyos állat, semmi baj vele. Azzal sincs, aki azt mondja, hogy nem kéne azért halomra ölni a nyuszikat, meg lapáttal agyoncsapkodni, hisz csak nyuszik, az a dolguk, hogy szaporodjanak, ugyanakkor azért az gáz, hogy felzabálnak mindent az őshonos fajok elől, akik emiatt kipusztulnak. Mit lehet tenni? Haragudni azokra, akik az első pár házinyulat egy merő jó szándékkal bevitték az országba? Talán.

meddig zseniális egy gyerek? Mármint mikor múlik el a gyermeki zsenialitása és megy át kockafejű értetlen felnőttbe. Kamaszként már nincs meg, mert amikor rég, érettségire készülés helyett a Neverhood-al játszottunk, egy napunk ráment Petivel, hogy bonyolult matematikai algoritmusokat bevetve kiszámoljuk merre kell mennie annak a nyomorult egérnek, hogy elérje a sajtot, pedig egyszerűen csak arra kellett volna, amerre az orra áll, mert kiszimatolja merre van. Ezt egy akkor hat éves mondta el nekünk és mi szolídan arcon karmoltuk magunkat. És ez nem csak a logikai játékoknál van meg, hanem a gyerekek egymás közötti kommunikációban is.
Kábé egy éve, az akkor valamivel több, mint két éves Bazsa a kombínó láttán mindég felvisított boldogan, hogy "viccelősvillamos!", mi meg nem tudtuk mire vélni. Aztán Rozi is átvette és már ketten kiabálták, ha meglátták a sárga orjáshernyót. Végül nem bírtuk tovább és Rozitól megkérdeztük, hogy, de miért viccelős? Mire ránk nézett és őszintén felhúzott szemöldökkel közölte, "mert mosolyog". Épp csak nem tette hozzá, hogy "mit nem lehet ezen érteni?!".

imádom a gyerekeimet. Mindkettőt, külön-külön. Olyanok ugyanis, mint a vas-oxid és az alumínium por. Egymástól külön, mint az angyalok, mintagyerekek. Együtt viszont, mint a termit.

Idézd fel a zenét az Ürodüsszeiából.

Aztán felejtsd el, mert csak úgy Moupassan (sic!) lépett kettőt a lábaival, semmi fakszni nem volt.

az a gáz, hogy minden gyerek, de tényleg mindegyik el tudja érni, hogy a szülő elboruljon elme szinten. Oké, ez sokszor pont a cél is, mert ki akarja és tulajdonképp ki is kell tapasztalnia a határokat, hogy meddig mehet el, de az amikor nem a tesztelésen van a hangsúly, hanem a határ kitolásán, vagy még inkább a dominanciai viszonyok átrendezésén, akkor nálam spec elpattan a cérna. A két gyerek kiborítási technikája más. Rozi egyszerűen az elvarázsoltságával akaszt ki, ami miatt sokszor szégyellem magam, mert legtöbbször nem igazán tehet arról, hogy képtelen nyugton maradni, vagy egy dologra figyelni. Úgy néz tévét, hogy közben tekereg a fotelben, mint egy élő lávalámpa, aminek kivétel nélkül az a vége, hogy fotelestül felborul (ezt egy másfél órás rajzfilm alatt képes három-öt alkalommal eljátszani). Ez önmagában sem egy léleksimogató dolog nekem, mint szülő, de ha ezt nem a fotelban játssza, hanem mondjuk az ágyban és a borulás helyett és/vagy közben fejbe és/vagy tökön rúg és/vagy könyököl, pláne, ha mindezt vasárnap reggel teszi, miközben rajta kívül az ágyban mindenki, de legalábbis a szülők még aludnának, az irgalmatlan bosszantó. És amikor ez negyedjére történik meg öt percen belül, akkor bizony a negyediknél esélyes, hogy kiabálok, mert a parabolikusan növő idegterhelésem miatt bizony ugyan ilyen arányban változik orgánumom is.
Bazsa ezt azzal fejeli meg, hogy míg Rozi az szétszórtságával hajszol adott esetben az őrületbe, ő a tudatosságával. Ő nem azért nem szedi össze a szétfecnizett színezőt (amit öt perce hisztizett ki a másik helyett, mert azon nem az volt amit ki akart valójában színezni), mert a számára kevésbé fontos dolgokat tudatosság nélkül szelektálja (vagy iszonyat profin játssza a döbbenetet, amikor az arcába hajolva, tagoltan újra elmondom, hogy "Ro-zi, hal-lassz?"), hanem azért, mert ő nem akarja. Egyszerűen tudja, hogy ha ő nem, akkor más, a szülő, úgy is megcsinálja, mert úgy nem maradhat. Belenéz az arcomba mind a két és fél évével és úgy mondja, hogy "nem", hogy tudom, hogy tényleg nem fogja összeszedni, akár mit csinálok. Persze ilyenkor jön a "de szedd össze légyszíves" és az érvek és okok, hogy miért. Erre az ő érvei, hogy miért nem fogja. Aztán a kilátásba helyezése dolgoknak, hogy mi lesz, ha nem. Először, hogy akkor kidobom a színezőt aztán, a végén, negyed óra vita és alkudozás, hogy rácsapok a fenekére. Erre karba teszi a kezét, lebiggyeszti az állát és úgy néz fel, hogy tudom baszki, de ha itt cigánygyerekek potyognak az égből akkor sem fogom megcsinálni. Persze a vége az, hogy erőt demonstrálok, ő meg hisztériázik és biza mostanában már visítva a szememre is veti, hogy "azért hisztizek, mert...". Mindez persze napjában többször és lehetőleg nagy nyilvánosság előtt, hogy a közönség jól láthassa milyen cudar egy szülő vagyok (vagyunk persze, de nem egyszerre). tudom, hogy egyszer kinövik ezt is, de az a három év ami közöttük van pont jó arra, hogy valami mindég legyen a boldogságomhoz és lelki békémhez, az elkövetkező tizennégy-tizenhat évre. Ez nem panasz, csak kis kitérő a dolog nehezen feldolgozható részére, amivel persze minden apa szembesül különböző mértékben a gyereke és az ő habitusa szerint. Nálunk sistereg a levegő a statikus feszültségtől és ez jó értelemben is értendő persze, mert akkor is ennyire intenzíven éljük meg a dolgokat, ha a az jó és persze ebből is van több és ez hatalmas élmény, de cserében a dolog rossz része is elég leterhelő. Úgy mondanám, hogy nagy a családunk érzelmi amplitúdója.

nagyobbik gyermekem a maga öt és fél évével, vasárnap ebédnél kijelentette, hogy vegetáriánus. Így ezen szavakkal. Amikor megkérdeztük, hogy akkor a csibefasirttal, a virslivel és a "halacskahusi"val mi van, akkor döbbent, olyan "miért kell ezt nekem elmagyaráznom" képpel közölte, hogy azok nem húsból vannak. Állatból, de nem húsból, tehát belefér. Azt kell, hogy mondjam, hogy igaza van.

Rozi öt és fél éves és fenn van a facebook-on. Alapjáraton kiráz a hideg az ilyen dolgoktól, de egyszerűen muszáj volt regisztrálni. Történt ugyanis, hogy egy gyenge pillanatában, mikor már nem tudott mit kitalálni az ő apai nagyanyja, hogy levegőt vehessen, megmutatta neki az egyik, igen kedvelt farmos játékot. A leányzék, meg úgy rácuppant, mint terrier a lábtörlőre. Egy darabig használhatta erre a mi júzerünket, de aztán úgy voltunk vele, hogy inkább legyen sajátja. Eztán a következő gond az lett, hogy állandóan nyúzott, hogy indítsam el, meg lépjek ki magamtól, meg be neki, úgyhogy csináltam a windózon saját júzert neki és ki raktam asztalra egy-két olyan játékkal együtt, amit szeret (pölö egyszervolt.hu). Most ott tartunk, hogy nézegetem a laptopokat, mert konkrétan nem férek a géphez, ugyanis jön, bekapcsolja, bejelentkezik, elindítja és memedzseli a farmját. Tudom, hogy ez ma már nem annyira extrém, de azért csak nagycsoportos óvodás, na.

voltunk a hétvégén velnesszelni. Több, mint három éve voltunk utoljára kettesben valahol úgy, hogy ott is aludtunk. Iszonyatos szükségünk volt már rá. Fáradtak is vagyunk, szükségünk is van egymásra és kicsit a mindennapokból is ki kellett már végre szakadnunk egy kicsit (pláne ezekből a mindennapokból). Pihentünk, szerettük egymást, jó volt na. Aztán itthon elkezdtem magam kicsit szarul érezni. Lelkiismeretfurdalásom volt amiatt, hogy így vágytam rá, hogy a gyerekeim nélkül legyek.

nehéz mostanában a gyerekeimről írni. Nem miattuk, miattam. Az a baj, hogy rengeteg a probléma körülöttünk, a megoldandó feladat és az a, már-már gusztustalanul negédes Reader's Digest novella életünk, nincs. Persze szégyellem magam érte (ezért sem került ide poszt), de igazából nem tudok mit csinálni. Meló, aztán a költözések intézése és kész. Ráadásul, ha idő és energia van is, akkor menekülünk itthonról, mert nem otthon ez nekünk. Persze vannak élmények és mindent megteszünk azért, hogy ez a sok szar, ami mostanság körülvesz minket ne nagyon jusson el hozzájuk. Ugyanakkor arra is próbálunk figyelni, hogy ne vegyük őket hülyére. Bazsa is érzi, Rozi viszont pontosan tudja, hogy ez most nem jó helyzet. A vicc, hogy nem is a költözés az ami betett nekik, mert sokkal jobban viselték, mint gondoltuk. Azt is, hogy azok a megszokott helyek, amibe mindketten beleszülettek, az nem lesz többet az életük része és azt is, hogy most új lakásban, másik szobában, ágyban alszanak. Jó, ebbe belejátszik az is, hogy szándékosan idénre terveztük a költözést, mert így mindkét gyereknek az óvodai/bölcsődei léte a megszokott kerékvégésban megy. Maradt biztos pontjuk. Amit, viszont érzek rajtuk, hogy a mi feszültségünket át veszik és ez gáz. Ezért van az, hogy menekülünk itthonról és próbálunk úgy csinálni, mintha minden a régi lenne. Ugyanakkor hiányzik nekik és igazából nekem is nagyon, hogy egyszerűen csak itthon legyünk és minden klappoljon. Ökörködjünk, birkózzunk, család legyünk az otthonukban. Vegyesek az érzelmeim, mert borzasztó lelkiismeret furdalásom van azért, hogy ilyen helyzetet teremtettem a gyerekeimnek, viszont az is tény, hogy az egész lakáseladás-házvásárlás dologba azért vágtunk bele, mert nekik akartunk jobb, élhetőbb közeget teremteni. Az, hogy ez buktatókkal teli, meg nem a mi sarunk most, tényleg. Egyet szúrtunk el, hogy amikor biztosnak hittük a beköltözést, akkor beharangoztuk Rozinak, aki beleélte magát abba, hogy kertje lesz, meg fái és macskája. Amikor kiderült, hogy nem, akkor Kedvessel végigbőgtük az estét. És nem azért, mert kudarcot vallottunk, hanem mert sajnáltuk a gyereket. Azt, hogy nem látjuk olyan boldognak egy darabig, mint a kinézett háznak a kertjében rohangászva,  tobozt gyűjtve (pedig olyan szar volt az idő, hogy még). A világ persze nem dőlt össze és valahogy majd lesz, de nagyon nehéz magabiztosnak és kiegyensúlyozott szülőnek lenni mostanában.

amióta gyerekeim vannak azóta komoly hasznát veszem az Atkinson féle pszihológia könyvnek. Öt éve szedem elő nap, mint nap. Ez a korszak zárul le szombaton. Olyan helyekre költözünk ugyanis, ahol nincs bárpult, bárszékkel, amit a könyv nélkül nem ér fel a gyerek.

Képtelen vagyok eldönteni, hogy sikeresnek vagy tisztességesnek neveljem-e a lányomat.

R: Anyaaaa... (fülén a telefon, a nagyanyjával beszél) Megmérnéd mekkora a fejem?

A: Miért kiccica?

R: Mert nem tudja Mami hány méter szemüveget vegyen nekem.

az a jó, hogy Rozinak gyakorlatilag be nem áll a szája. Így igen komoly forrása a jó dumáknak. Nem tudom gáz-e, de akkor is feljegyzem ezeket magamnak.

- apa, kardfogú tigrisek már nincsenek?

- már nincsenek, mert kihaltak.

- de igazi, csíkos tigrisek vannak, ugye?

- igen, azok vannak.

- akkor azoknak akik most vannak, isten vette el a fogát és adott helyette csíkokat?

válaszlehetőségek (beleszámolandó, hogy nincs öt):
a: igen
b: nem
c: elmesélem neki a sztorit Darwinostul, mindenestül.

Nem akarom degradálni a vallást és pláne a hitet, de azért lássuk be ez gyerekként tök logikus megközelítés. Más kérdés, hogy felnőttként azért van ennél hihetőbb magyarázat, max kicsit bonyolultabb. És igen, ezért akarom ezeket feljegyezni, mert a ma reggeli dumája már nem jut eszembe.

azért nagy szerencsénk van a gyerekeim mesenézési szokásaival. Ebben valszeg benne van a mi ízlésünk is, de azt látom a környezetemben, hogy ez önmagában kevés, biza nagy mák is kell hozzá. Az van, hogy a kölkök a Barbie-n (elsősorban Rozi) kívül többnyire azokat a meséket kedvelik, amiken mi felnőttünk. Oké, persze ebben benne van az is, hogy elsősorban azokat szereztük be, de ha rinya voltvalamiért, mondjuk, hogy Eperke kell, akkor megkapták, mert végül is milyen alapon ítélkeznénk a mai mesék felett, a maguk módján a mi meséink is modernek voltak, meg újítóak (például a Tom&Jerry, ami hiába datálható az ötvenes évekre, vagy a Hófehétke, amik bő harminc éves csúszással jöttek be az országba). És ez jó, mert egy olyan igény alakult ki Roziban és ugye őt majmolja Bazsa, ami a tündérmesék, a szép rajzok, kedves történetek felé húz. Semmi erőszak, a jó megküzd a gonosszal, de elsősorban a jó nyer a jósága révén és a gonosz elbukik. Olyannyira nem bírja az erőszakot, hogy sokáig a Hófehérke durva volt neki, ami belegondolva tök érthető. Ami megmaradt, azok a klasszikus hercegnős mesék, a Pán Péter (a kedvenc Csingilingemmel), a Barbie-k és ami megmagyarázhatatlan, a Süsü. Egyszerűen nem értem mit esznek rajta a kicsik. Van benne valami, ami odaláncolja őket. Rozinak is ez volt az első amibe belegajdult és Bazsánaki is (egymástól függetlenül, Rozi akkor már nem nézte). Bodrogi hangja, vagy a bábozás? Egyszerűen nem értem. Ugyanakkor azért örülök neki, mert tény, majdnem annyira idegesít, mint a Kockásfülü nyúl, inkább ezek, mint a CartoonNetwork-ös gyilkolós-verekedős borzalmak.

a laptopon a köhögős Bazsa néz 101 ebet, az LCD a bárányhimlős és fájós torkú, nyűgös Rozi néz hupikékeket szinkronban. Egy élmény. Még van nyugis néhány tíz percem, aztán kezdődik a deles rutin. Ki mit hajlandó megenni abból, amit Kedves csinált mára, még tegnap. Gyanítom abban a formában, ahogy az ki lett találva, semmi nem fog fogyni. Kreatívnak kell lenni. Aztán a gyógyszeradagolások és a délutáni altatás. Ez még akkor is stresszes lenne, ha éppen nem készülnék gasztroenterológushoz délután olyan szinten fájó álkapoccsal, mintha nagyon pofánvágtak volna.

az az idióta vigyor, a bárgyú képe az ne lenne. Még a habosbabos ruha sem zavarna talán, meg az anatómiailag elfuserált külső, csak ne lenne olyan tekintete, mint akit éppen orálisan elégítenek kifele.

Rozi: a dolgok anyagból vannak?
Szülő: igen.

Rozi: minden?
Szülő: minden. Illetve... minden.

Elmúlik közben a nap, és egyértelműen átgondolta a dolgot.

Rozi: Ez egy anyag világ?
Szülő: igen.

Rozi: Van másmilyen világ is?
Szülő: őőő... elvileg nincs.

Most akkor mi van. Megint belemehetnék csillagászatba, teológiába, fizikába, de könyörgöm, nincs öt éves. Ugyanakkor ha a kérdés feltevéséhez elég az esze, akkor a válaszhoz is elvileg, de akkor meg hogyan? Azt hiszem gyorsabban fejlődnek a kérdései, mint ahogyan én fel tudnék készülni lélekben a válaszaimmal.

sokat gondolkodtam azon (jó, ez túlzás, de foglalkoztat azért a téma), hogy hol van az önbizalomnövelés és a dícséret egészséges határa. Igen, a gyereknek kell a pozitív visszajelzés, egyrészt, mert honorálni kell, azt amit jól csinált másrészt bíztatni valahogy azzal kapcsolatban, amit éppen nem tökéletesen, hogy később is legyen hozzá kedve. Ugyanakkor az se jó, ha nagyon elbízza magát. Annak idejében engem az oviban zseninek tartottak mindd az óvónők, mind a szüleim és ezt nem is nagyon titkolták, tisztában voltam vele. Aztán suliban kiderült, hogy dislexiás/disgráfiás vagyok és mivel akkoriban még a legjobb helyeken is voltak tanárok akik nem hitték el, hogy ez létezik, a legrosszabbakon (mint pl az én sulim is) konkrétan hülyeségnek/butaságnak/nemtörődömségnek tudták be. Emiatt röpke egy év alatt lettem a körülajnározott zsenipalántából nemtörődöm hülyegyerek. Nem tett jót a személyiségfejlövésemnek azt hiszem. Erre most itt van a gyerekem és a nagyanyája (anyai) nem győzi sulykolni bele, hogy milyen szép vagy, milyen okos vagy, stb. (annak ellenére, hogy kértük, egy kicsit vegyen vissza és annak ellenére, hogy álltalános iskolai fejlesztőpedagógus, tehát pontosan todja elvben mi a helyes és mi nem) és ezzel a gyerek is kezd tisztában lenni. Aztán jött az, hogy a minap úgy jött haza az oviból, hogy közölte, "az óvónéni szerint híres leszek". És igen, több népdalt ismer szövegre és dallamra, mint az óvodai alkalmazottak összesen és ha éppen oda tud koncentrálni, akkor a torna is nagyon megy neki (a néptánccal kapcsolatban az jött le, hogy nem kihívás neki az amit a középsősöknek leadnak, mert pölö a dalok 90%át már ismeri, nem kell tanulnia, mint a többieknek, de ezt sohasem mondta, csak gondolom). A színészkedés, meg alap. Képes elejétől a végéig mimikával, dalokkal és táncokkal együtt végigjátszani a meséi nagy részét, szóval igen, van hozzá érzéke és el is indulunk egy ilyen vonalon, ami az oktatását illeti, de nem tudom hol a határ. Meddigl vagyok előrelátó, aki a meglévő képességeit időben kezdi el továbbfejleszteni és honnantól teljesítménycentrikus diktátor. Meddig ösztönző a dícséret és honnantól válik hamis (hamissá válható) ígéretnek, ami önteltté teszi és pont a fejlődés gátja. Igen, ehhez hozzá tartozik, hogy nem tudom megítélni, hogy a gyerekem valóban tehetséges-e, mert persze, mint szülő elfogult vagyok és nem látok más gyerekeket ennyire közelről "működni", de tegyük fel, hogy az óvónők elfogulatlanok és elhisszük, hogy tehetséges, akkor egy magában többször csalódott szülőpáros hogyan tudna pozitív lenni, előremutató és ambiciózus a gyerekével úgy, hogy az természetesnek hasson és ne essen át a ló túloldalára?

...és akkor a második gyereket bele sem vettem a posztba, pedig érdekes téma. Ha ugyan olyan jó képességű ugyan abban, akkor a versengés, ha másban akkor az összehasonlítgatás és ha egyszerűen csak jó, de nem kimagasló semmiben, akkor a bizonyítási kényszer benne, szóval ez még pluszban megkavarja a dolgot (még szerencse, hogy nem egyneműek, ez egy picit talán tompít az összehasonlítgatáson).

nem vagyok az a típus, aki aggódni kezd azon, hogy a másfél éves fia legalább annyit játszik Barbie-val, mint teherautóval, de valahol megértem azt aki igen. Nálunk ez tök természetes, mert a nővérét isteníti, ezt is átveszi, de ha ezt nézzük már aggódhatok is, mert ha ez marad, lesznek még vicces szituk. Nem, nem vagyok homofób, csak na. Érted. Vagy túlreagálom, mint minden apa?

az egész a lefekvéssel kezdődik. Ezzel kezdetektől fogva, mindkét gyerekkel szerencsénk van. Bazsa háromnegyen nyolckor az anyja vállán elhagyja a színt a kakójával és normális eseben ötven és egész között már el is alszik. Nyolckor vége Rozi mesenézésének és jön a mesélés fél kilencig, amikoris pisi, aztán alvás, ami nála annyit jelent, hogy bekisérjük és betakarjuk (nem együtt, mikor melyikünk, többnyire Kedves). Ennyi vége is a napnak. Ugyanakkor kezdődik az éjjel. Az első, hogy mostanában Rozi kijárkál különböző indokokkal, ami tudom, hogy életkori sajátosság és ahoz képest jólnevelt is, mert visszamegy, meg nem viszi túlzásba, nincs hiszti, de bosszantó, na. Ez van, hogy elmarad, de van, hogy tízig, fél tizenegyig is elhúzódik. Bazsa első ébredése tizenegykor szokott lenni. Normálisan, csak felsír, magától visszaalszik, mostanában viszont, hogy betegeskedik, ha az elsőnél nem is, a második éberebb ciklusánál, egy óra körül ziher, hogy ébred. Ha viszont ő ébred, akkor annak hangot ad és, egy az üvöltés, amúgy sakál módra. Ez egyébként úgy zajlik, hogy örjöng, aztán amikor nyitjuk az ajtüt hasra vetődik és elhallgat. A lényeg, hogy benn legyünk. Ezt úgy ellenőrzi, hogy suttogva kezd el szólongatni, aztán nagyon kis fokozatokkal hangosodik. Baszki, szonárt használ, hogy megállapítsa, hogy mennyire vagyok messze tőle. Ha túl messzire merészkedtem, üvölt. Egyszer kétszer próbáltuk sírni hagyni, de akkor meg Rozi ébredt fel és amikor elkezdte csitítani, bukott az elmélet, mert Bazsának lett közönsége. Ilyenkor mi be és mindkét gyereket valahogy megpróbáltuk visszaaltatni. Ez Rozinál ilyenkor nem gond, mert a kijárkálás miatt elég fáradt, hogy elaludjon, de Bazsa csak ekkor lendül bele. Két lehetőségünk van ebben a helyzetben amik mind nevelési, mind kényelmi szempontból gázosak, miszerint Rozit kihozzuk és Bazsa tanulja meg, mi az esti rend, ami persze már bukott, mert akkor már ötször benn voltunk, a másik, hogy valamelyikünk (általában én) bekültözünk, hogy ha tesztel, akkor reagáljunk (egy egyszerű pszt elég, mert abból tudja, hogy a kiszolgálószermélyzet a helyén). Ez eleinte úgy zajlott, hogy befeküdtem Rozi mellé, amiről gyorsan leszoktam, mert egyedül képes kihasználni egy 90x200as, felnőttnek is kényelmes méretű ágyat és emiatt reggel úgy ébredtem, mint aki bőröndben aludt. Ezt tehát gyorsan elvetettük. A mostani, Kedves találmánya és egész korrekt, legalábbis az eddig teszteltekhez képest, hogy leráncigáljuk a Pöang fotel másfél centi vastag és másfél méter hosszú szivacsát és azt párnákkal kiegészítve, bevonszoljuk a kisszobába. Ezen alszom reggelig, vagy ha jobb a helyzet és Bazsa mélyen visszaaludt, akkor költözöm vissza három körül a hitvesi Beddingére. Innentől van másfél-két órányi nyugi, mert öt körül ébred Bazsa, hogy márpedig reggel van és kéri a kakaót (ami elfogyasztása után legtöbbször úgy dönt, hogy annyira mégsincs reggel), majd fél hat körül Rozi jön, hogy bepisilt (nem hajladó betakarózni, akármit csinálunk, vagy csinálnak az óvodában, mert ugye ott sem, és fázik, amitől bepisil, szinte minden hajnalban). Ez az a pont, amikor négyen vagyunk az ágyban, aminek én spec alapból kurvára nem lennék híve, de akár még bele is törődnék, ha aludnának. Ezzel szemben, viszont - és ez elsősorban Rozira igaz - piszkálnak, lökdösnek, baszkurálnak, ficánkolnak, csikiznek és rúgdalnak csak, hogy ne aludjunk, ha ők sem, keljünk végre fel. Így kezdődik a nap. Minden nap, ugyanis pontosan ez megy, kissebb-nagyobb kilengésekkel, lassan két hónapja. Egy picit kezdünk elfáradni.